6. fejezet 1. része

Hát most nem teszek fel képet mert nem volt időm csinálni viszont remélem örültök, hogy ilyen korán jött a friss. A fejihez csak annyit, hogy én az elején sírtam...Igen Zsófi képes vagyok sírni!!Na jó igazából csak te tudod, hogy miért is sírtam rajta.:(
Na mindegy nem dumálok.Remélem tetszik majd.

Rayne szemszöge

Csak néztem ezeket a boldog embereket és a veszteség érzése elemi erővel tört rám. Már rég megtanultam, hogy rejtsem el az érzelmeimet. Hogy mutassam azt a látszatot a külvilágnak amiben egy boldog, mosolygós és vidám lányka vagyok. Rég megtanultam, hogy fojtsam el azokat a gondolatokat amiktől legszívesebben elrohannék mindenki elől, bemenekülnék egy sötét erdőbe és szabadon engedném az összes fájdalmas emléket és csak megállíthatatlanul zokognék és nem érdekelne senki és semmi. Ezt akartam tenni…elmenekülni a világ elől. Próbáltam visszakapcsolódni a beszélgetésbe de a múlt visszarántott a sötét gondolataim közé. Hiányzott Elena és Ryan. Hiányzott River és az apám. De legjobban Jet hiányzott. Hiányzott az, ahogy minden reggel vidám horkantással üdvözölt, az ahogy minden edzés előtt izgatottan dobálta a fejét. De ezek a kedves emlékek kezdtek elhalványulni. Minden ezekhez hasonló vidám kép ami az emlékezetemben élt elmosódott és helyét a baleset szörnyű rémképei váltották fel. Még mindig hallottam a fülemben Jet rémisztően éles nyerítését ami inkább sikolynak hatott. Még mindig láttam magam előtt azt a hatalmas mennyiségű félelmet ami a szemében ült, amikor rámnézett és még mindig nem tudtam elfelejteni azt az érzést amikor Jet tőlem várta a segítséget, bízott bennem és bízott abban, hogy segítek neki. De nem tudtam.
Egy határozott rántás hozott vissza a valóságba. Ránéztem Magnusra és éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. A többiek is észrevették, hogy egy ideje nem villantottam fel valamelyik műmosolyomat vagy nem nevettem fel olyan hangon ami még számomra is hamisan csengett. Persze egyikük sem tudta, hogy ez csupán álca. Csak Magnus sejtette, hogy érzek és hálás voltam neki amiért nem hagyta,hogy elvesszek az én saját álomvilágomban amiben Jet még mindig élt és én is boldog voltam. Próbáltam valamilyen mosolyfélét erőltetni az arcomra és normális hangon megszólalni de megelőzött.
-Rayn, jól vagy?- hangja tele volt aggodalommal és nekem muszály volt hazudni
- Persze, minden oké csak egy perc és jövök.- rántottam el a kezemet az érintése elől és elindultam a mosdó felé, amikor azonban már nem láthattak kiléptem az utcára. Nem volt jó ötlet. Nyár volt és a 40 fokos hőség nagyon nem tett jót a tűrőképességemnek. Utáltam a nyarat és a napsütést, utáltam, a vidám gyerekeket, ahogy önfeledten és teljesen gondtalanul rohangáltak és szórakoztak. Nem tehettem róla, a hirtelen szeszélyeimnek köszönhetően már csak a gondolata is annak, hogy léteznek olyan emberek, akik tényleg boldogok felment bennem a pumpa, az álca jókedvem semmissé vált és hirtelen jött indulataimat az ajtón kilépő szöszire zúdítottam.
-Minden rendben van?- kérdezte és mellém lépett
-A fenébe is semmi sincs rendben ezen a kicseszett világon. Mikor fog végre elmúlni ez a rohadt meleg?- üvöltöttem le szegény Jace fejét. Pedig tényleg nem akartam. Megszeppent arca rögtön kijózanított.
-Sajnálom Jace ez.. ez nem ellened irányult csak… ugye nem mondod el senkinek sem, hogy így kiborultam?- néztem rá és csak most vettem észre, hogy mennyire helyes. A napfényben egészen rezesen csillogtak szőke fürtjei. És a szeme is olyan különleges volt. Egészen sötét, mint a borostyán. Leültem a mellettünk lévő padra és ő is követte a példámat.
-Magnus nem mondta el, hogy mi történt veled, csak annyit említett, hogy szörnyű dolgokon vagy túl. Egyébként az előbb is észrevettem, hogy csak játszod magad. Mármint azt, hogy jól vagy. Ne kérdezd, hogy honnan veszem hisz még csak most láttalak először de tudtam.- nem válaszolt a kérdésemre, és nem is kérdezett semmit sem a balesetről, amiért nagyon hálás voltam neki. Lenéztem az ölembe fektetett kezeimre és a karkötőmet kezdtem el forgatni. Azonnal rájöttem, hogy kövek ezeket a nephilimeket jelképezik. Hisz Maryse már előre eltervezte az életemet. Hogy majd én is velük élek és ők lesznek a családom. Igen, a Takiban ülő Isabelle azaz Isabelle aki az ikertestvérem. Alec pedig a féltestvérem. Vagyis hamarosan szembe kell néznem az anyámmal. Nehéz egy menet lesz. Biztos felismer majd. A gyomrom összeszorult és liftezni kezdett, azt hittem rögtön kiokádom a turmixomat. Aztán éreztem, hogy egy kéz landol a vállamon. Jace… Megrándult egy apró izom ott ahol hozzámért viszont a gyomoridegem teljesen elmúlt. Sosem engedtem meg senkinek sem a baleset óta, hogy közel kerüljön hozzám. Sem lelkileg, sem testileg. Nem bírtam elviselni még egy apró ölelést sem. De Jace jelenléte valahogy megnyugtatott. Az a nagy mennyiségű nyugalom és védelmezni akarás ami belőle áradt jól esett. Akaratlanul is közelebb bújtam hozzá és ahol csak összeért a testünk, vagyis szinte mindenhol furcsa bizsergés áradt szét bennem. De ez jó volt. Majdnem egy év elteltével most simultam önként egy biztonságos ölelésbe. Nem tudom meddig maradhattunk ott csendbe burkolózva de az ajtó nyitódására azonnal kirántottam magam a vékony és izmos kezek közül. Jace arca olyannyira szívszorító volt, azokkal a szomorú szemeivel, hogy szinte magamon kívül simítottam végig gyönyörű arcán. Erre aztán egy hatalmas vigyorgást kaptam cserébe és jól bele is pirultam. Te jó ég Rayn, miket vált ki belőled ez a fiú csupán egy óra alatt!
Ránéztem a kis épület bejáratára ahonnan Magnus és a többiek léptek ki. Tekintetem félresiklott Jace arcára, aki mit sem törődve velük még mindig huncut csillogással a szemében szégyentelenül vigyorgott egyenesen rám. Ez belőlem is kicsikart egy félmosolyt. Ezúttal egy igazit. Úgy látszik egy napra csak ennyi jókedv jut nekem. Magnus mondandója véget vetett boldog perceimnek.