4. fejezet

Nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel. Rengeteget dolgoztam ezzel a fejezettel de hát nincs mentségem nem nagyon tudok párbeszédet írni ez van de attól függetlenül remélem megdobtok pár komival.
És még egy kép. Imádom Jetet de muszály volt megölni:(


Tudtam, hogy kórházban vagyok. Hallottam az infúzió csepegését, az óra ketyegését, a nővérek és orvosok elmosódott suttogását és éreztem egy felismerhetetlen szagot és valami nyomást az egyik kezemen. Olyan volt, mintha a saját testem rabja lennék. Nem tudtam kinyitni a szemem és egyik testrészemet sem tudtam megmozdítani. Én tényleg próbálkoztam kitörni de nem ment. Hülye hasonlat de pont olyan volt, mint amikor felüléseket csinálsz és van egy pont, ahol azt érzed többet már nem bírsz csinálni és pihensz egy kicsit aztán megint úgy érzed menni fog több is. Én is ugyanígy éreztem. De egy idő után mindig feladtam. Tudtam, hogy ha szabadon engedném az ösztöneim és kitörhetne belőlem az Árnyvadász talán több esélyem lenne. De nem tettem, emberi erővel akartam felébredni. Fogalmam sincs mennyi óra, nap vagy hét telt el. Semmire sem tudtam koncentrálni. Mintha egy lázálomban lettem volna, tudtam, hogy álmodom de mégis nem tudtam kinyitni a szemem,folyton a baleset képei villantak be. Az a tűzvörös haj és szem, biztos voltam benne, hogy egy vámpír volt, méghozzá egy nomád. A gúnyos mosolya…De mégis volt benne valami…valami elesettséget és szomorúságot sugárzó, ami arra utalt hogy nem gonosz, csupán az élete egy nagy szívás. Pont mint nekem. És csak most jutott eszembe, hogy valamit suttogott. Akkor nem hallottam de most tisztán élt az emlékezetemben. Bellácska nem akart normális életet, hát neked se legyen. Mégis ki a franc az a Bellácska?! Miatta volt az egész? Mert ha igen esküszöm mihelyst felépülök megkeresem és kinyírom! Elborult az egész agyam és hallottam, ahogy az egyik gép hangosan elkezd pittyegni és gyors léptek tulajdonosai lépnek be a szobába. Egy tűt nyomtak a vénámba és éreztem, hogy kezdek lenyugodni. Aztán Jet szeretett pofája villant be az emlékezetembe és tudtam, miatta fel kell ébrednem és küzdenem kell.

Nem tudom mennyi ideig próbálkoztam még de sosem sikerült. Aztán feladtam és kiengedtem agyam leghátsó, elrejtett zugából a Nephilim ösztöneimet. Minden megváltozott. Tisztán hallottam minden egyes kiejtett szót a szobában, mardosta az orromat a klór undorító szaga, és rájöttem, hogy valaki fogja a kezemet. Határozottan férfi illata volt és néha-néha megcserzett kezével végigsimított az arcomon. Megnyugtató mégis teljes mértékben ismeretlen volt az illető jelenléte. El akartam húzni a kezemet de nem volt hozzá elég erőm. Aztán egy olyan mondat hagyta el- gondolom- az orvos száját ami felkeltette a figyelmemet.
-Lassan 3 hónapja kómában van uram, egyre csökken annak az esélye, hogy teljes agykárosodás nélkül felébred. – Mi van?Kóma?3 hónap? Az nem lehet
-Biztos vagyok benne, hogy hamarosan fel fog ébredni, érzem…hisz ő a lányom. Iszonyatosan erős. - Na jó ez kezd egyre furább lenni. Ki ez a fickó? A hangja nagyon hasonlít Ryanére de az övét ezer közül is felismerném.
-Rengeteg baleste volt már, szinte mindig én voltam az orvosa és el kell ismernem tényleg nagyon erős és mindig felépült de ez nagyon komoly esés volt. Csoda, hogy egyáltalán túlélte, szegény lova viszont nem volt ilyen szerencsés.
Az összes gondolat és érzelem eltűnt belőlem, nem hallottam és nem is érzékeltem semmit sem a külvilágból, csak a hatalmas fájdalom, a tátongó űr és egyetlen gondolat maradt meg bennem. Jet meghalt. Éreztem, hogy zuhanok a nagy semmibe és nincs semmi kapaszkodó ami a Földön tartana. Abban a percben tökéletesen elfogadtam volna, sőt kívántam, hogy meghaljak. De nem ez történt. Egy erős nyomást éreztem a mellkasomon és a szemeim kipattantak.

Riley szemszöge

Több mint 15 évembe telt mire rátaláltam. Az én elveszett kis angyalkámra. Emlékszem mennyire boldogok voltunk Maryse-szel, hogy egy baba helyett egy ikerpárt kaptunk. Amikor megláttam őket azonnal tudtam, hogy mennyire különbözőek. A csodaszép Izzy a hatalmas barna szemeivel sokkal dominánsabb és főnökösebb volt, viszont az én kedvenc kis Bessie-m, aki a jeges tekintetével ellentétben sokkal kedvesebb volt és szinte biztos voltam benne, hogy erősebb és jobb harcos is lenne belőle, mint alig 2 perccel idősebb nővéréből. Az élet azonban elvette tőlünk. Az orvosok azt mondták meghalt, pedig még csak 2 hetesek voltak a lányok. Maryse depresszióba esett és több napig senkit sem engedett be magához még a kicsi Isabelle-t sem. Én azonban már akkor sejtettem, hogy valamit elhallgatnak az orvosok. Hisz Bessie olyan életerős és egészséges volt az nem lehet, hogy meghalt egyszerűen a megérzéseim azt súgták életben van. És igazam is lett. Onnantól kezdve minden percemet és energiámat annak szenteltem, hogy megkeressem Őt. És 3 hónappal ezelőtt, a tévét kapcsolgatva megláttam. Tudtam, hogy Ő az. Azt a különleges szempárt bármikor felismerem. A lélegzetem is elakadt amikor megláttam egy díjugratást élőben közvetítő műsorban. Annyira megnőtt és olyan gyönyörű. És iszonyatosan tehetséges. De akkor megtörtént a baj és tényleg majdnem meghalt. Rögtön odautaztam Osloba. A kapcsolataim révén megtudtam, hogy melyik kórházba szállították. Minden nap ott voltam vele és reménykedtem abban, hogy felébred a kómából. Aztán az egyik nap, amikor az orvos megemlítette, hogy Bessie lova meghalt valószínűleg meghallotta és szó szerint megállt a szíve. Rettenetesen megijedtem, hogy pont most amikor végre rátaláltam meghal. Az nem lehet, neki nem szabad meghalnia. Valahogy segíteni akartam rajta de az orvosok kitaszítottak a szobából és az üvegen keresztül nézhettem ahogy újraélesztik. Soha nem hittem Istenben de akkor mindent meg akartam tenni, hogy Bessie életben maradjon, ezért teljesen kétségbeesve imádkozni kezdtem. Nem tudom, hogy az orvosok érdeme vagy az imám lett hatásos de valami visszahozta az én kis angyalkámat. Azt hiszem az volt életem egyik legszörnyűbb és egyben legszebb napja, mert Bessie felébredt a kómából. Iszonyat gyorsan pattantak ki a szemei és szinte eszemet vesztve rohantam be és öleltem át. Alig pár másodpercig tarthattam csak a karjaim közt az én kis drágámat amikor hatalmas erővel ellökött magától és kérdő pillantásokat lövellt felém.
-Maga meg ki a franc?- kérdezte teljesen értetlenül
-Én vagyok az Bessie, az apád!- mondtam megértően hisz számítottam rá, hogy nem fog felismerni de mégse gondoltam, hogy ennyire fájni fog.
-Na jó az én nevem nem Bessie hanem Rayne Ghastley és maga nem az apám!!
-Mit mondtál? Ghastley?- most rajtam volt a sor, hogy értetlen képet vágjak
-Mondja maga süket? Talán magának kéne itt feküdnie…egy kórházban…- mondta élesen az első mondatot, aztán hirtelen megvillant a szeme és mintha átfutott volna az agyán, hogy miért is van ő kórházban az egész arca bezárult és a szája sarkában pár izom összerándult miközben próbálta magában tartani a könnyeit. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi szorosan magamhoz öleltem és csitítgattam. Pár másodpercig úgy tűnt megint el fog lökni magától de helyette mégis felzokogott és teljesen belesimult a karjaimba.
-Ssssshhh, nincs semmi baj, nem kell félned.- suttogtam a fülébe de rögtön meg is bántam, az összes izma megfeszült és kitépte magát az ölelésemből
-Én nem félek!- fonta össze a karjait a mellkasa előtt. Szólni akartam valamit de az orvos megelőzött
-Nos, Rayne azt hiszem itt az ideje, hogy felvilágosítsalak arról ami történt. A versenyen, amikor a lábaid kiestek a kengyelből Jet jobbra fordult és pont az egyik levert rúd beleállt a bordáid közé. Három el is tört és csupán pár centi választott el attól, hogy a rúd beleszúródjon a tüdődbe. Valószínűleg a sokk miatt kerültél kómába 3 hónapig. A rudat sikeresen kivettük és a csontjaid is rendben vannak viszont a heg csak nagyon sokára fog elmúlni.-közölte hivatalos hangon a tényeket és legszívesebben felpofoztam volna, amiért Bessie minden egyes mondatnál egyre jobban összegörnyedt és remegett.
-Mi van a szüleimmel?- na erre már én is kíváncsi lennék, vajon kik voltak azok a szemetek akik elvették tőlem.
-Elena és Ryan az eset után eltűntek. Senki sem tudja mi van velük. De most hagyom hagy beszélgessenek egy kicsit.-mondta majd kilépett
Mondani akartam valamit de abban a pillanatban minden ötlet ami az eszembe jutott hülyén hangzott volna. Bessie pedig csak ült és bámult ki a fejéből. Láttam, hogy próbálja visszatartani a könnyeit és szinte észre sem vette a jelenlétemet.
-Nézd, Bessie tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked de…
-Nagyon nehéz?! Az életem egy kész katasztrófa. A testvérem eltűnt, kiderült, hogy örökbe fogadtak és Jet…Jet meghalt…a legjobb barátom, az én táltosom meghalt. Semmit sem tud maga rólam!- vágta a fejemhez miközben hevesen gesztikulált
-Sokkal többet tudok rólad, mint azt te hinnéd. De hogyan jöttél rá, hogy örökbe fogadtak?
-Találtam egy dobozt a padláson amiben a születési anyakönyvi kivonatom volt. De magának ehhez semmi köze.
-Azt hiszem itt az ideje annak, hogy rendesen bemutatkozzam. A nevem Riley Ghastley és te vagy a lányom.
Bess teljesen lemerevedett és csak bámult rám üveges szemekkel. Azt hittem megint sokkot kapott de pár percre rá újra magához tért.
-Miért hív Bessie-nek? - na ez az a kérdés amire nem számítottam
-Tessék? Most tudtad meg, hogy az apád vagyok és az érdekel, hogy miért Bessie-nek hívlak? – értetlenkedtem
-Azt hiszem… ja. Várjunk csak! A teljes nevem Rayner Elisabeth Ghastley. Oké most már felfogtam, hogy az Elisabeth-et becézed. Tegezhetlek ugye? Na jó ez elég hülyén hangzik hisz az apám vagy, vagy mifene.
-Igen, már kérni akartam, hisz nem vagyok olyan öreg. – nevettem fel 15 év elteltével most először
-Én az Elisabeth-et akartam, Maryse viszont ragaszkodott a Rayner-höz. – mosolyodtam el az emlék hatására
-Szóval mi lenne ha elmesélnéd, hogy miért is adtatok örökbe és miért maradt meg a Ghastley a családi nevemnek? - kérdezte felhúzott szemöldökkel
-Mi nem adtunk örökbe, elvettek tőlünk. De azt hiszem kezdem az elejéről. Nem szeretném ha elítélnél minket de amikor ti születtetek Maryse, az édesanyád férjnél volt és volt már egy fia, Alec. Igazából az csak egy érdekházasság volt, amikor viszont mi találkoztunk rögtön egymásba szerettünk. Aztán, mint minden pár akik szeretik egymást, hát… Na jó szóval pár hónapra rá megtudtuk, hogy Maryse terhes. Megbeszéltük, hogy elmondjuk Robertnek, Maryse férjének és ketten felnevelünk titeket. Ugyanis van egy ikertestvéred Isabelle. Nem sokkal miután megszülettetek az orvosok azt mondták, hogy meghaltál. Én viszont nem hittem nekik. Aztán olyasmit csináltam, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak. Elhagytam Maryse-t és a kis Izzy-t azért, hogy téged megkeresselek. Robert visszafogadta Maryse-t és sajátjaként nevelte fel az én lányomat. Aztán pár hónappal ezelőtt megláttalak a tévében és idejöttem.
Bess pár percig emésztgette a szavaimat aztán felnézett rám.
-Van testvéred?
-Mi? Ez meg, hogy jön ide? Egyébként igen van egy bátyám, Ryan de nem a legfelhőtlenebb a kapcsolatunk, sőt mióta megszülettetek nem is láttam.
-Úristen! Az én „szüleim” Ryan és Elena Ghastley. Akkor ezek szerint az a Ryan a te bátyád?
-Azok a… Ők raboltak el. Hogy nem jöttem rá?! Sosem helyeselték a kapcsolatunkat Maryse-szel. De arra sosem gondoltam volna, hogy képesek lennének elvenni tőlünk téged.
-Akkor River nem is az ikertestvérem igaz?- nézett rám könnyes szemeivel.
-Ryanéknek nem sokkal előttetek született meg a fiuk, River. Sajnálom Bess, hogy pont most kellett ezt megtudnod. – megint megpróbáltam megölelni de elhúzódott előlem.
-Nem nagyon bírom, amikor valaki megölel és az intim szférámba lép. – fintorgott
-Rendben, majd próbálom észben tartani. – mosolyodtam el


-Akkor most mi lesz?- érdeklődött Bess, amikor az orvos végre hazaengedte.
-Szeretném ha hozzám és az egyik barátomhoz költöznél Ottawába. – fordultam felé miután betettem az utolsó ruháját a bőröndjébe.
-Miféle barátod? – ráncolta össze a homlokát
-Egy boszorkánymester, a neve Magnus Bane lehet, hogy hallottál már róla hisz gondolom te is tudsz valamicskét az Árnyvadászvilágról.
-Ja Elena valami olyasmit mondott róla, hogy ő Brooklyn legnagyobb boszorkánymestere
-Igen de nemrég odaköltözött Ottawába és barátok lettünk. Szóval akkor indulhatunk?
-Gondolom nincs más választásom. – sóhajtott fel, biztos nehéz lesz itthagynia a régi életét hisz még alig tudta meggyászolni a szeretteit. Ugyanis kiderült, hogy Elenát és Ryant megölte egy vámpír. De most egy új élet elé nézünk és végre én is boldog lehetek.