6. fejezet 2. része

Hát ez a rész kitelne egy önálló fejezetnek is de nem akartam félbe szedni. Nem is tudom ez most nem lett az igazi. Nem nagyon volt ihletem írni viszont nagyon akartam. Az első része nagyon döcögős és...nem tudom. A második fele viszont sztem nem annyira béna de nem is olyan,mint amilyenre akartam.Na mindegy nem is dumálok tovább. Írjatok komikat ha rossz, ha valami furcsa ok folytán tetszik egy kicsit.

Rayne szemszöge

-Na drágáim, ideje, hogy elkísérjük Raynt az Intézetbe és megtudjuk a nagy titkot.- emelgette a szemöldökét Magnus. A mondandója mások számára semmit sem jelentett volna, számomra viszont olyan volt, mintha kést döfnének a mellkasomba. Remegő végtagokkal és Jace fürkésző tekintetével kísérve álltam fel a padról és követtem a többieket akik próbálták kiszedni belőlem a nagy „titkot”. Mintha egy üvegfalon át hallottam volna a hangjukat, magamban csak arra tudtam gondolni, hogy most fogok találkozni az igazi anyámmal. Az ismerős gyomorideg is visszatért. Nem tudom, hogy hogyan vagy mennyi időbe telt mire odataláltunk az Intézetbe, nem figyeltem semmire sem. Megálltam a hatalmas templom előtt, ami már kezdett omladozni. De ez csak az álca volt. Annak érdekében, hogy a mondénoknak ne keltsék fel az érdeklődését különféle bűbájokat raktak az ilyen helyekre és az emberek csak azt látják, hogy ez egy romos és poros ősrégi templom. De minden Árnyvadász rendelkezik azzal a képességgel, hogy át tud látni az álcán. Nem volt időm elcsodálkozni a gyönyörű, díszes és korántsem romos épületen Magnus már tolt is előre és beléptünk. Hatalmas folyosó tárult a szemem elé, magas boltíves mennyezettel és a falakon különböző angyalos festmények és szobrok lógtak. Körbenéztem, hogy a többieket is ennyire lenyűgözi-e az építmény de ők unott arccal dobálták le a cipőiket. Hát persze, hisz ők már gyerekkoruk óta itt élnek. És ha nincs Elena és Ryan én is itt nőhettem volna fel. Aztán tűnt csak fel, hogy Clary már nincs velünk.
-Clary hova lett?
-Már vagy 10 perce elment a vérszipojához. Hol járt az eszed édesem? – nem is ismertem rá Magnus hanghordozására. Teljesen kioktató volt, mintha nem is tudná, hogy mit jelent ez nekem, hogy végre megismerhetem az anyámat. Könnyek szöktek a szemembe és mielőtt még kibuggyantak volna elfordultam tőlük. Magnus-t teljesen megváltoztatta New York. Már nem ugyanaz aki volt. Letöröltem két könnycseppet és elindultam arra amerre Alec mutatta az utat Hodge Starkweatherhöz, aki ennek az Intézetnek a vezetője. Izzy,Alec és Magnus elöl ment Jace viszont mellettem lépkedett és magamon éreztem a pillantását. Eszméletlenül nehéz volt, hogy ne forduljak felé és nem bírtam visszafogni a remegésemet. Féltem. Féltem attól, hogy kiborulok és lőttek a vidám álarcomnak, féltem attól, hogy vajon mit fog szólni Maryse, ha meglát, és féltem attól, amit Jace iránt kezdtem érezni röpke 2 óra alatt. De Riley mindig arra tanított, hogy mindennek van megoldása csak ki kell ürítenem a fejem és tiszta fejjel kell gondolkoznom. Ami Jace jelenlétében eléggé nehéz volt. De megpróbáltam. El kell kerülnöm Jace-t ez biztos. De nincs több időm. Alecék megálltak egy vastag ajtó előtt. Bekopogtam és próbáltam leállítani a remegésemet. Gyerünk Rayn, menni fog. Amikor meghallottam egy rekedtes Bújj be-t kinyitottam az ajtót.
Egy tágas könyvtárba léptem be. Faltól falig, padlótól mennyezetig mindenhol régi bársonyborítású könyvek sorakoztak. Az ajtóval szemben egy óriási asztal állt, amit két meggörnyedt angyal tartott. Az asztalnál pedig egy szemüveges, ősz férfi ült, vállán egy fekete hollóval. Amikor megpillantott elmosolyodott.
-Áhh, a híres Riley Ghastley lánya, nagyon örvendek a nevem Hodge Starkweather bár ezt biztos tudtad már. Ez pedig itt Hugo.-mutatott a hollóra.
-Igen a Klávé azt mondta elkellene a segítségem, mert kissé elszaporodtak az Elhagyatottak. Valamint az apám ezt a levelet küldi önnek.- elővettem a régies papírdarabot és átnyújtottam a férfinak.
-Kérlek tegeződjünk, nem szeretem hallani, hogy olyan öreg vagyok.- intett, hogy foglaljak helyet az előtte álló széken. A többiek is bejöttek kivéve Magnus-t. Amíg Hodge elolvasta a levelet alkalmam nyílt jobban körbe nézni. Elképesztő, hogy valakinek ennyi könyve legyen. Tőlem jobbra egy vörös kanapén ült Alec és Izzy közöttük pedig Jace mosolygott rám. Érzelemmentes arckifejezéssel fordultam vissza Hodge-hoz pedig belül mardosott a bűntudat, amiért így kiszúrok szegénnyel.
-Hát Rayne, ahogy látom alig egy éve kezdtétek el úgymond edzeni az Árnyvadász képességeidet. Pontosan miért is nem foglalkoztál korábban vele?- Húzta fel az egyik szemöldökét Hodge és én majdnem lefordultam a székről ijedtemben. Ugye most nem kell elmondanom az igazságot?! Ugye nem?! De ő még mindig kérdőn nézett rám
-Hát előtte is tudtam, hogy mi vagyok csak… nem találtam helyesnek azt, hogy öljek…
-És mi miatt változott meg a véleményed?
-Volt egy… volt egy balesetem… és utána kerültem Riley-hoz.- nyögtem ki remegő hanggal. Nem akartam a balesetről beszélni még apámnak sem nem hogy egy vadidegennek. Akaratlanul csúsztam lejjebb a széken és éreztem, hogy 3 szempár szegeződik rám.
-Oh. Megértem ha nem akarsz róla beszélni de attól függetlenül nekem bármikor elmondhatod. És üdvözöllek körünkben.
-Köszönöm , hogy ennyire meg…- nem tudta befejezni a mondatomat, mert egyszeriben csak kivágódott a könyvtár ajtaja és egy gyönyörű nő lépett be kezében egy pár cipővel.
-Alec, hányszor mondtam már, hogy ne hagyd összevissza a holmidat a folyos…- mihelyst meglátott abbahagyta és üres szemekkel bámult rám, mintha csak a halálból támadtam volna fel. Tulajdonképpen ő azt is hitte.
-Rayne?- kérdezte hitetlenkedve, elfátyolosodott szemekkel én pedig benyögtem az első mondatot ami az eszembe jutott. Nem volt túl értelmes.
-Szia…Anya- Maryse pedig zokogva ölelt át.


Isabelle és Jace fogadta a legjobban a hírt, miszerint a Lightwood család tagja vagyok. Több mint egy hónapja élek velük. Amikor kiderült Izzy teljesen bezsongott és onnantól kezdve minden este 8-kor azt játszotta, hogy én vagyok az öltöztetőbabája. Mindenféle göncöket aggatott rám, minden nap kisminkelt és megcsinálta a hajam. Alec szerint örülnöm kellene, hogy ilyen simán elfogadott és nem teszi velem azt, mint Clary-vel, akivel állandóan szemétkedett. Alec egy ideig nem szólt hozzám aztán beismerte, hogy valójában nincs semmi baja velem és bocsánatot kért amiért bunkózott. Maryse örült a legjobban, hogy visszakapta halottnak hitt lányát. Egy darabig még aranyosnak és kedvesnek tartottam, hogy mindenhova kísérgetni akart és, hogy mindig feltakarított nálam. Az isteni ételeiről nem is beszélve. Aztán kezdett idegesíteni, hogy alig van magánéletem, na nem mintha eddig olyan nagy lett volna. Mindig is a magányos farkas kategóriájába tartoztam. Nem szerettem társaságba járni és voltak olyan emberek akiknek nem bírtam elviselni a jelenlétét. Az egyetlen, akinek a társaságára titkon vágytam az Jace volt. Próbáltam leplezni, hogy érzek iránta és mindig eldöntöttem, hogy el fogom kerülni és nem foglalkozok vele. Más emberekkel is sikerült már elhitetnem az érzéketlen jégcsap szerepét de akárhányszor megláttam vagy véletlenül-gyakran szándékosan, Jace jóvoltából- egymáshoz értünk bizseregni kezdett a bensőm és akaratlanul simítottam végig a hajamon, mintha azt akarnám, hogy tetszek neki. Clary azt mondta, hogy hatalmas nőcsábász és ne kerüljek közel hozzá ÚGY. És én próbáltam is elkerülni de mivel a szobáink egy folyosón voltak eléggé nehéz volt.
- Őszinte leszek veled hugi, a vak is látja, hogy belezúgtál Jace-be és, hogy ő is beléd. Akkor mégis miért kerülöd annyira? Tudod, hogy még arra is rászánta magát, hogy hozzám forduljon és tőlem kérdezze meg, hogy mit csináljon, hogy magára vonja a figyelmedet. Szegény nagyon el van kámpicsorodva. Még én is megsajnáltam. Na add csak ide azt a csatot hugika!- Izzy kezébe adtam a pillangós csatot és hagytam, hogy szokásos 8 órai rituálénkat készítse a tincseimmel.
-Clary szerint minden lánnyal ezt csinálja. És én nem bírnék elviselni még egy csalódást.
-Oh, hogy az a… az a…kis dög már megint be akar kavarni. Egyszerűen csak nem bírja elviselni, hogy Jace igazán szeret téged. Mert szeret. Hidd el nekem is mondta, Alec-nek is mondta még a kis macseknak Chruch-nek is mondta. Ne higgy Clary-nek, csak féltékeny amiért Jace vele nem foglalkozik utánad meg úgy koslat, mint valami… áh erre nincs szó. Komolyan amióta idejöttél Jace teljesen megváltozik ha a közeledben van. Átvált a szokásos gúnyos és bunkó viselkedéséből és olyan.. áh már erre sincs szó. Kezdek megbolondulni, komolyan… a fenébe észrevetted, hogy folyton komolyan-t mondok Rayne bébi? – Izzy-nek igaza van. Kezd megbolondulni. De ezért szeretem, olyan bohókás és aranyos ahogy össze-vissza hablatyol mindenféléről. Másokkal teljesen rideg és szemét csak a hozzá közel állóknak mutatja meg igazi önmagát.
-Talán igazad van, talán nem. Na mindegy Izzy kérlek hanyagoljuk a Jace témát oké? – nem akartam most Jace-en gondolkozni. Holnap lesz egy éve a balesetnek és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni. Legszívesebben hazautaznék Norvégiába és el sem mozdulnék Jet sírja mellől. De most már ez az otthonom.
-Oké babám de ne feledd amit mondtam. Na jó elengedlek mert látom, hogy szenvedsz. Jóéccakát hugicám. Nézd már ez még rímelt is. Egy igazi költő vagyok. Komolyan holnap neki is kezdek egy versnek.
Néztem, ahogy rímeket dúdolva kiszökdécsel a szobámból. Próbáltam hangtalanul kiosonni a konyhába és egy almával a kezemben visszaindultam a szobámba csakhogy a folyosó előtt belebotlottam Jace-be. Az egyik kiskanapén ült lehajtott fejjel, amikor észrevett felemelte a fejét és szomorú, afféle kiskutyaszemekkel kérlelőn bámult rám. De én csak sétáltam tovább és próbáltam tudomást sem venni a szívembe hatoló fájdalommal.
Lezuhanyoztam és átöltöztem az alig valamit takaró pizsimbe és már épp aludni készültem amikor oldalra fordulva észrevettem egy sötét árnyat a falamon és eszemet veszte sikítottam fel.