15. fejezet - Awake

Nos itt vagyok ezzel a fejezettel is...Igen, most már újra visszatért a Jace imádatom:D
szval tudom, hogy az elején nagyon haragudni lehet Raynre..És tudom, hogy eléggé sok a dráma és a bonyodalom a történetemben de Rayn ilyen. Nehéz élete van és ő így dolgozza fel..Mindegy csak gondoltam kiállok mellette:D
Ajánlott zenék:
Skillet-Awake and Alive
Skillet-Hero
Imádom ezeket a számokat..Nagyon bírom a Skillet-et..
Ja és a feji eléggé hosszú lett ezért van 2 szám ...Jó olvasást és örülnék a komiknak is...
NAGYON FONTOS: AZ ÉN TÖRIMBEN NEM OLYAN ÁRNYVADÁSZOK VANNAK, MINT A CSONTVÁROSBAN. SZÓVAL HA VALAKI OLVASTA VOLNA A CSONTVÁROST NE LEPŐDJÖN MEG, HOGY HA ITT TELJESEN MÁSOK AZ ÁRNYVADÁSZOK.

Isabelle szemszöge

Rayn, mint minden reggel az elmúlt pár héten, úgy most is ott ült az ablakában és figyelt. Sovány, beesett arca folyton abba az irányba fordult, amerre Sapphire, az éjfekete csődör legelészett. Rengeteget fogyott, mióta idejöttünk Forks-ba. Persze az étkezések idejét mindig tiszteletben tartotta. Csakis akkor jött ki a szobájából és csakis akkor viselte el a társaságunkat. Merthogy még Jace-hez sem volt hajlandó hozzászólni. Azóta a bizonyos nap óta, mikor Sapphire-t hozták teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Nap, mint nap begubózva ül az ablakában és figyeli a csődört. De minket egy kósza pillantásra sem méltat. Mint már említettem az étkezésekkor lejön és eszik is… De csak pár falatot, majd egy szó nélkül visszakullog a szobába.

A jelek a testén egy percre sem alszanak ki. Mint egy szentjánosbogár úgy villog egész nap. Folyamatosan harcra készen áll. Nephilim része egy szemhunyásnyit sem szunnyad. Tudom jól, hogy ez nem a haragja miatt van. Hanem, mert fél. De ettől én is megrémülök. Voltak már ehhez hasonló, magába fordulós napjai régebben is, de ennyi ideig még sosem tartottak. De azok a hirtelen, állatias, ösztönből jövő mozdulatai még jobban megijesztettek.

És nem csak ez volt az egyetlen problémánk.

Nekem és Alec-nek kellett megvigasztalnunk Jace-t is, aki talán még rosszabb állapotban volt, mint Rayn. Rettenetesen megviselte mind az, hogy ilyen állapotban kell látnia élete szerelmét és még az az idióta farkas is mindig itt ólálkodott a ház környékén és próbált beszélni húgommal. Persze ez sosem jött neki össze, hisz mint minket őt is nagy ívben leszarta.

Aztán Sapphire-t is gondoznunk kellett. Viszont a családban csak Rayn értett a lovakhoz. Így hát én voltam az aki, próbált minden nap beszélni Raynnel, én vigasztaltam Jace-t és én gondoztam szegény lovat is. De a csődör bizonyos időközönként, mindig feltekintett Rayn ablakára, mintha csak várt volna valamire. Ilyenkor olyanok voltak, mintha ezer éve ismernék egymást. Ahogy a tekintetük összekapcsolódott, mintha egy kis élet jelent volna meg mindkettejükben.

Kezdett sötétedni. Szokásomhoz híven, elindultam húgom szobája felé, először bekopogtam, de mint már hetek óta, úgy most sem kaptam választ.

Rayn még mindig az ablakban ücsörgött és mereven bámult egy pontot.

- Rayn… Kijössz? – ismételtem, amit már hetek óta mondogatok neki.

Ő nem válaszolt, viszont felém fordult és még emberi tempóhoz képest is lassan vánszorgott utánam. Őszintén szólva erre nem számítottam. De nem szúrhatom el pont most. Úgy látszik Rayn most befolyásolható állapotban van. Némán lépkedett mögöttem… Hát persze. Még most is próbál láthatatlan lenni. Hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak benne, még mindig itt van.

A legutolsó lépcsőfokon ott ült Jace. Lépteimet hallva megfordult és, amikor meglátta Raynt azonnal felpattant és már rohant volna húgomhoz de még mielőtt megtehette volna, megállítottam. Düh és elhagyatottság keveredett borostyán szemeiben. Nem akartam még jobban megbántani, de nem engedhetem, hogy elrontsa ezt az esélyt.

Mikor kiértünk a legelőre Sapphire felkapta fejét és egyenesen Raynt bámulta. Húgom mintha megremegett volna egy kicsit, de aztán egy apró kis rezzenés nélkül, fájdalmas tekintettel nézte a csődört. Aztán Saphhire megindult. Szép, lassan odaügetett hozzánk és először megböködte a zsebemet egy kis cukor érdekében, majd a megszeppent Raynhez lépett. Úgy éreztem itt az ideje, hogy visszamenjek a házba és békén hagyjam őket.

Rayner szemszöge

Sapphire teljesen más volt, mint Jet. Jet mindig megijedt ha River vagy más Árnyvadász ment a közelébe. Sapphire viszont, kifejezetten élvezte a társaságukat.

Furcsa módon, mintha az enyémet is élvezte volna. Puha, meleg orrával az arcomba fújt és én több évnyi nélkülözés után végre újra éreztem az imádott lovak jellegzetes szagát. Sötét szemeiben tükröződött hófehér arcom. Kezeimet akaratlanul is felcsúsztattam a nyakára. Ő meg sem rezzent, töretlenül tartotta a megnyugtató szemkontaktust. Majd, immár akaratlagosan elkezdtem dörzsölgetni robosztus, erős nyakát. Egyre feljebb haladtam majd mikor elértem gyönyörű pofájához, mint egy játékos kiscsikó felnyerített és pár métert hátraugrált, fejét folyamatosan lengette, jelezve, hogy kövessem. Egy halvány mosoly kúszott fel arcomra és Sapphire után ballagtam. Mikor látta, hogy követem előrefordult és elindult az erdő felé. Lassan haladtunk, aztán az erdő szélénél újra hátrabámult és lecövekelt. Megsimogattam fejét és belenéztem azokba a mély, sötét szemekbe. Nem értettem mi baja lehet. Fejével hátrataszított és én pont olyan helyzetben álltam, mintha épp felülni készülnék rá. Azon a végzetes versenyen ültem utoljára lovon és nem is terveztem, hogy hamarosan újra felülök egyre, de azt hiszem ez az a pont volt, amikor meggondoltam magam. Kezeimmel végigsimítottam széles hátán aztán bele sem gondolva lendületet vettem és fellendítetem magam a hátára. Eszméletlen jó érzés volt újra lóhátról figyelni mindent.

Előredőltem a nyakára és becsukott szemmel arcomat dús sörényébe temettem és hagytam hagy menjen, amerre akar. Ő pedig, mintha csak erre várt volna azonnal kilőtt. Hihetetlen gyorsan vágtázott, de nem láttam merre megyünk. Nem is érdekelt. Megbíztam benne.

Pár perc múlva Sapphire megállt. Felemeltem a fejem és ha nem kapaszkodok eléggé a sörényébe biztos, hogy leszédülök a magasból. Hogy honnan tudta Sapphire, hogy merre laknak Cullenék nem tudom, viszont abban biztos voltam, hogy tudta merre kell jönni.

Leugrottam hátáról és kezeim közé véve pofáját a homlokára hajtottam fejem.

- Azt akarod, hogy bocsánatot kérjek? Megint? – suttogtam a fülébe. Persze tudtam, hogy nem érti, de ki tudja. Jó volt vele társalogni.

Fújtatott egyet és odébb ballagott elrágcsálni pár fűcsomót.

- Hát, ha már itt vagyunk. Végülis semmit sem veszthetek. – vállat vontam aztán elindultam az ajtóhoz. Még utoljára sóhajtottam egyet, aztán bekopogtam.

Korántsem kecses lépések hangja ütötte meg érzékeny fülem, aztán Bella nyitott ajtót.

Láttam, hogy visszanyel egy apró sikolyt és gyorsan, szagatottan vette a levegőt.

- Fehér zászló! Békével jöttem. – lengettem meg egyik kezemben a láthatatlan zászlót, de úgy látszott ez sem hatja meg. Szusszantottam egyet és komolyra váltottam.

- Nézd, Bella! Csak… Csak bocsánatot akarok kérni. Tudom már megtettem egyszer és mégis „bántottam” Edwardot. De kérlek! Csak egy percre. Bemehetnék? – próbáltam bevetni legszebb pillantásom és bejött. Bella nagyobbra nyitotta az ajtót én pedig még egy utolsó pillantást vetettem Sapphire felé, és megbizonyosodva róla, hogy minden rendben beléptem Cullenék villájába.

- Szóval, merre vannak Cullenék? – fordultam Bella felé a tágas nappaliban, amikor még egy vámpírt sem láttam.

- Elmentek. Vadászni. – látszott szegény lányom hogy nehezen tud beszélni ezért kötelességemnek éreztem, hogy megnyugtassam.

- Rendben. Azért mi beszélhetnénk? – először mintha a nem szócskát akarta volna kimondani, de ki tudja miért mégis az egyik fotelra intett és pedig helyet foglaltam és vártam, amíg ő is leül velem szemben.

- Szóval. Tényleg sajnálom. Nem voltam valami jó passzban, úgyhogy. Mit tehetnék, hogy megbocsáss? – először elgondolkodott és félrenézett, majd újra rám pillantott és kinyögött egy értelmes mondatot.

- Mesélj az Árnyvadászokról. Ha majd látom, hogy tényleg igazat mondasz, akkor talán megbocsátok. – próbált csúnyán nézni rám, de nem nagyon jött neki össze.

- Mit szeretnél tudni?

- Mindent. Jasper mesélt rólatok pár dolgot. Ő az egyetlen, aki találkozott már a fajtátokkal a családban. – ezen meglepődtem. Azt hittem gyakrabban találkoztak Nephilimekkel.

- Mégis mit mesélt rólunk a te Jaspered? – néztem rá összevont szemöldökkel.

- Hogy ti vagytok az egyik legveszélyesebb faj, még a vámpíroknál is erősebbek vagytok. És kegyetlenek. Rosszabb, mint a Volturi. Igaz ez?

- Hogy erősebbek lennénk-e mint a vámpírok azt kétlem. Viszont tényleg nagyon erősek és… ahogy te fogalmaztál kegyetlenek vagyunk. A Volturiról viszont nem tudok nyilatkozni. Életemben nem találkoztam még velük. De nem is szeretnék. Sok rosszat hallottam már róluk.

- És ti is halhatatlanok vagytok? – úgy látszik tényleg érdekelte a lányt a fajtánk.

- Ez… ez egy bonyolult dolog. Ameddig vadászunk és éljük az Árnyvadászok gyilkos életmódját nem öregszünk. Viszont általában a legtöbben olyan negyven éves korban befejezik a vadászást és a fiatal generációra hagyják. Ők maguk pedig visszavonulnak, családot alapítanak, és egyéb hülyeséget csinálnak. De ekkor is teljesítik kötelezettségüket és segítik a munkánkat. Elvégzik a papírmunkákat és mindenféle ügyintéző feladatot. És, mint mondtam, amikor befejezik a vadászást elkezdenek öregedni. Természetesen a rendes ütemben. Szóval nem, nem vagyunk halhatatlanok, öregszünk és a végén meghalunk.

- Nem volt még köztetek olyan, aki nem hagyta abba a vadászást? Aki egész életében ezt csinálta? Akkor nem öregednétek. Nem?

- Nem hiszem, hogy lett volna olyan Árnyvadász, akinek lett volna ereje egész életében vadászni. Tudod, ez egy nagyon fárasztó dolog. A mi szívünk sincs sziklából. Persze ezzel nem azt mondom, hogy bármelyikünk is sajnálná azokat a démonokat, akik nap, mint nap embereket gyilkolnak. De a vér, a folytonos sikoly, a fájdalmas halálhörgés és a haláltusa, amit végig kell néznünk minden Nephilimet megvisel. – ezen elgondolkozott egy darabig, majd mikor úgy érezte elraktározta a fontos információt újra kérdezgetni kezdett.

- Szóval ez a folytonos gyilkolászás tesz titeket ilyen… érzelemmentessé? Mintha ti nem is éreznétek semmit sem. Olyan… kemények vagytok.

- Tudod, ez a valaha volt legnagyobb tévedés, amit életemben hallottam. Az Árnyvadászok a legérzelmesebb lények az egész világon. Mindannyiunknak annyi szörnyűségen kellett keresztül mennie, hogy azt a te kis emberi agyad fel sem tudná fogni. Tulajdonképpen, még nem is találkoztam, olyan Nephilimmel aki boldog lett volna. De ebbe nem szeretnék jobban belemenni. A lényeg, hogy egyáltalán nem vagyunk érzelemmentesek. Nagyon is érzünk. Csakhogy ezt, csak azok veszik észre, akiket szeretünk. – hirtelen nyilallt belém az a hatalmas bűntudta, amit ezalatt a pár hét alatt kellett volna éreznem. Szörnyen bántam Jace-szel és a családommal. El sem tudom képzelni, hogy még mindig befogadnak-e.

- Öhm… figyelj, Bella igazán élveztem ezt a beszélgetést, de most mennem kell. Remélem kiengesztelhettelek egy kicsit és nem haragszol már annyira. Ha megkérhetnélek rá átadnád Cullenéknek, hogy iszonyatosan sajnálom és ígérem nem fog többé ilyen előfordulni. Köszönöm Bella! – a lány arcán már nem láttam félelmet vagy undort, egy barátságos mosollyal bólintott, majd felment az emeletre. Én pedig kirohantam a szabadba. Sapphire már várt rám. Felpattantam rá és hatalmas vágtalépésekkel visszaindult a házhoz. Hamar visszaértünk.

Isabelle már ott állt a legelőn én pedig odarohantam hozzá és olyan szorosan öleltem magamhoz drága nővérem, amennyire csak tudtam.

- Annyira sajnálom Izzy. És nagyon de nagyon köszönöm Sapphire-t. Még nem is volt alkalmam megköszönni neked, hogy megvetted nekem ezt a csodát. – mormoltam a fülébe.

- Jajj húgi. Tudod, hogy nem haragszok. Sosem szoktam. És nagyon szívesen. Örülök, hogy visszatértél pici hugicám. – nyomott az arcomra egy puszit aztán hagyta, hagy rohanjak be a házba. Tekintetemmel rögtön Jace-t kerestem, de nem találtam a földszinten. Felrohantam a lépcsőn és végül a szobámban találtam meg. Nekem háttal állt, az egyik képemet nézte, amin még 9 éves voltam és Jet nyakán lógtam. A hangos zajra felkapta a fejét. Meg sem vártam, hogy reagáljon, azonnal odarohantam hozzá és a karjai közé vetettem magam. Felkészültem rá, hogy rám kiabál, hogy mégis mit képzelek, vagy ellök magától, esetleg a szembe vágja, hogy mennyire utál és elhagy. De nem ezt tette.

Hát persze, hogy nem. Hisz ő Jace. A valaha volt legjobb barátom és életem első és igazi szerelme egyben. Jobb kezét tarkómra téve még közelebb húzott magához. Valósággal elvesztem hatalmas, meleg tenyerében. Fejemet mellkasára hajtottam és élveztem, ahogy a szíve olyan hevességgel dobog, hogy szinte már kirobbant az óriási izomtömeg alól. Nehezen bár de kiszakítottam magam a biztonságos karok közül és Jace borostyán szemeibe néztem.

Láttam már Jace-t sírni, de sosem miattam. Most viszont miattam volt könnyes ez a gyönyörű arc. Nyúltam volna, hogy letöröljem a könnyeit, de Jace elkapta a kezem és erőszakosan magához rántott és sosem várt szenvedéllyel és erővel csókolt. Nem ellenkeztem, hagytam hagy tombolja ki magát és próbáltam felvenni ezt az őrült szenvedélyt, de csak most éreztem meg igazán, mennyire kifárasztott ez a több hétnyi folyamatos készenléti állapot. Már megtanultam kezelni a képességem, de ennyi ideig még sosem használtam és ez kimerített. Próbálkoztam még párszor egy kis távolságot tartani Jace és köztem de nem ment. Nagyon fáradt voltam. Aztán utoljára megpróbáltam kiszakítani magam és utolsó erőmmel még ki tudtam nyögni.

- Jace, fáradt vagyok.

Aztán minden elsötétült és én csak zuhantam az öntudatlanság, mély világába.