7.

"Egy hatalmas, undorító hosszú pók libbent be a nyitott ablakomon és egyenesen az ágyam háttámlájára repült. Mert repült nem ugrott, nem is a hálóján mászott hanem repült. Életemben nem láttam még ennél gusztustalanabb teremtményt. Olyan hirtelen ugrottam fel a ágyamról, hogy egy kicsit meg is szédültem és elvesztve az egyensúlyomat „zuhantam” a föld felé de csak azt vettem észre, hogy két vékony, mégis annyira izmos és sebekkel teli kéz ragadja meg a derekam és húz fel. Éreztem a gyorsan emelkedő mellkast ami teljesen a hátamnak simult. Tudtam, hogy Jace az, még mielőtt szembefordultam volna vele. Zilált volt, a haja össze-vissza állt és látszott a szemében mennyire aggódott."

-Öhm, bocs ha felébresztettelek -ez az Rayn ennél hülyébbet nem is mondhattál volna…
-Hehh nem aludtam…- nevetett fel, aztán hirtelen elkomorult a tekintete- Tulajdonképpen azóta nem tudok aludni mióta idejöttél.
Ez betett nekem. Nem akartam megbántani, azt hittem ha levegőnek nézem talán el fog felejteni és erre tessék mindjárt szerelmet vall itt nekem…Kibontakoztam a karjából. Legalábbis csak próbáltam. Olyan szorosan tartott magához, hogy azt hittem hatalmas erőm ellenére mindjárt összeroppant. Próbálkoztam még egy párszor de Jace kitartóan magához szorított és egy pillanatra sem vette le rólam a pillantását. Küzdöttem ellene és próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy nem esik jól az érintése de ez hazugság volt. Abban a pillanatban úgy éreztem biztonságban vagyok. De aztán bevillant Jet gyönyörű pofája és tudtam ha közel engedem magamhoz Jace-t őt is elvesztem. Egy apró könnycseppet engedhettem meg magamnak de ez is túl sok volt. Soha nem sírtam senki előtt sem a baleset után. Jace félreérthette a helyzetet és rögtön engedett a szorításán. Ezt kihasználva kibújtam öleléséből és hátráltam pár lépést egészen addig amíg bele nem ütköztem az ágyamba. Aztán tudatosult csak bennem, hogy egy pók mászott az ágyamon és egy újabb sikkantással ugrottam egyet. Még a gondolatától is hogy abban az ágyban aludjak amiben egy pók mászott kirázott a hideg.
-Mielőtt bejöttem, miért sikítottál?- úgy látszik Jace is mestere a témaváltásoknak. De belementem így legalább elkerüljük a kínos témát.
-Egy pók repült az ágyamra.- borzongtam meg
-Repült? Egy pók?-vigyorgott rám.
-Ez nem vicces tényleg repült.- fújtattam
-Oké, hiszek neked de akkoris egy Árnyvadász vagy. Mocskos démonoktól nem félsz egy kis pók miatt pedig sikítasz? –felhúzott szemöldökkel várta a válaszom
-Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyok furcsa.
-Oké, gyere!- nyújtotta felém egyik kezét
-Mégis hova?-értetlenkedtem
-Jó megfigyelő vagyok Rayn, és tudom, hogy nem fogsz abban az ágyban aludni úgyhogy gyere. Nálam alszol.
-Mi? Ez egyáltalán nem vicces Jace!- kezdtem megijedni. Mi van ha komolyan gondolta?!
-Nem vicceltem. Gyere ígérem viselkedni fogok.- jelent meg egy apró, csíntalan félmosoly a szája sarkában.
Nem tehettem mást. Igaza volt én biztos, hogy nem fogok abban az ágyban aludni. Úgyhogy követtem a pár méterrel arrébb lévő szobába. Belépve teljesen meglepődtem. Azt hittem, hogy egy szokványos fiúszoba lesz tele szennyes ruhával és koszos edényekkel. Ehelyett makulátlan rend fogadott. Nem volt kint egy könyv vagy bármi személyes tárgy sem. Pedig tudtam, hogy sokat olvas. Mindig amikor a könyvtárba mentem ő ott volt és gyakran az én kedvenc könyveimet olvasta.
-Meglepődtél mi?
-Kicsit másra számítottam- vallottam be
Az egyik sarokban volt az ágya, ami iszonyat kicsi volt. Nem két személyre találták ki ez biztos. Próbáltam minél távolabb elhelyezkedni de hála Jace-nek ezzel nem értem el a célom. Annyira terpeszkedett, hogy akárhányszor arrébb csúsztam valamelyik testésze mindig hozzám ért. Már nem tudom, hogy hogyan sikerült de hirtelen szembe találtam magam Jace átható tekintetével. Csak akkor vettem észre a vállán lévő apró hegeket. Nem rúna vagy démon okozta sebek voltak.
-Sokszor vert.- szólalt meg rekedt hangon Jace. Nem tudtam, hogy mire érti ezért felnéztem rá.
-A sebek a vállamon, amiket oly nagy átéléssel figyeltél. Az apám tette. Minden második hét csütörtökén megvert. Azt mondta ez majd megedz. Igaza volt. Én vagyok a legjobb Árnyvadász a fiatalok közül-mosolygott de ez a mosoly korántsem az a vidám mosoly volt, hanem keserű és bánatos.
-Nem mondom, hogy sajnálom azt amit az apád tett, mert tudom milyen érzés amikor mindenki csak azt a szörnyűséget látja benned amit veled tettek. Amikor te kerülsz a figyelem középpontjába csak épp nem úgy ahogy akartad. Amikor mindenki azt mondja, hogy sajnálom és hogy tudom, milyen rossz lehet neked, közben pedig csak azért mondják mert úgy érzik valamit mondaniuk kell.- észre sem vettem, hogy ennyi mindent kikotyogtam a múltamból. De már nem tudtam visszaszívni. Felnézve arra számítottam, hogy majd Jace is elkezd sajnálkozni és szánni. De megint kellemeset csalódtam. Megértette amit mondtam. Látszott rajta, hogy ő is átérezte már azokat amiket én is.
-Remélem egyszer majd megbízol bennem annyira, hogy elmondd mi történt akkor.- nem kényszerített, hogy elmondjam én mégis úgy éreztem tartozom neki ennyivel. Pár perc múlva felsóhajtott. Biztos azt hitte, nem fogok megszólalni. Aztán összeszedtem minden bátorságom és belekezdtem.
-Kiskoromtól kezdve híres díjugrató akartam lenni. Nem érdekelt az árnyvadászok élete engem mindig a lovak érdekeltek. És ezt a szüleim vagyis akiket akkor a szüleimnek hittem megértették és engedték hogy teljesen elszakadjak a Nephilimektől. Volt egy lovam. Egy gyönyörű fekete csődöröm. Jet Black Prince… Szénfekete herceg.. 8 évesen kaptam meg. Ő volt a világ legcsodálatosabb lova, barátja és nagyon tehetséges volt. Teljesen elválaszthatatlanok voltunk. Ő volt az én legjobb barátom. Mellette nőttem fel. Minden jeles alkalomkor ott volt. Aztán egy nap River, akit a bátyámnak hittem elmondta, hogy elmegy, mert jobb Nephilim akar lenni és megígérte, hogy amikor csak tud hívni fog vagy legalábbis üzenni a hogylétéről. Mai napig nem kaptam semmi hírt róla. - egy pillanatra abbahagytam és erőt gyűjtöttem arra, hogy elmeséljem múltam legsötétebb időszakát, annak a fiúnak akit csupán egy hónapja ismerek- Egy héttel, miután River elment volt egy versenyünk Jettel. Még a tv is közvetítette. Éreztem már az elején is, hogy valami nincs rendben Jettel. Olyan furcsán viselkedett, teljesen kifordult magából. Aztán bemondták a rajtszámunkat. Már az utolsó akadály felé tartottunk és kezdtem azt hinni, hogy a megérzéseim becsaptak. Aztán a semmiből előtűnt egy nomád vámpír. Megállt az akadály előtt és azt suttogta: „Bellácska nem akart normális életet. Hát neked se legyen!”. Jet megijedt. Már a levegőben voltunk és ő kiugrott balra engem pedig jobbra dobott a farával. Az egyik levert rúd beleállt a bordáim közé és majdnem átszúrta a tüdőm. 3 hónapig kómában voltam. Amikor felébredtem tudtam meg, hogy valójában Riley az apám és, hogy Jet meghalt.
Próbáltam nem sírni de az emlékek kíméletlenül utat törtek az elmém rejtett zugaiból és nem bírtam abbahagyni a sírást. Jace nem szólt egy szót sem. Csak átölelt és nyugtatóan simogatta a hátam. Nem mondta a szokásos közhelyeket, hogy minden rendben lesz és nem lesz semmi baj. Csak hagyta hogy elásztassam a pólóját. Belemarkoltam a hátába és közelebb bújtam hozzá, arcomat a vállába temettem és egy év után végre kellőképpen kibőgtem magam.
Kibontakoztam az öleléséből és lehajtott fejjel vártam, hogy kinevessen, és azt mondja ilyen gyenge és erőtlen Árnyvadásszal még életében nem találkozott. Vagy 2 perc is eltelt de Jace még mindig nem szólalt meg. Felugrottam az ágyról és az ajtó felé akartam futni és elmenekülni előle de mielőtt még elértem volna az ajtót hátulról lefogott és odaszorított a falhoz. A sírás határán voltam, de nem csak azért, mert olyan durván odanyomott a falhoz, hanem amiért még több percet ki kellett bírnom a közelében. Tudtam, hogy nem lenne szabad elmondanom senkinek sem a múltam. El akartam menni, elfutni az elől, hogy még egy valaki sajnáljon és csak szánakozzon rajtam.
-Rayn, nézz rám!- Jace hangja parancsoló volt, olyan amilyen azelőtt sosem. Félve emeltem rá sírástól vörös szememet és vártam hogy most mi következik. Először elkezd sajnálkozni és aztán röhög ki vagy fordítva. De ami azután történt semmiképp sem számítottam.
Jace hevesen szorította ajkát az enyémre és úgy ölelt át, mintha sosem akarna már elengedni.
És én többé már nem akartam menekülni előle.