13. fejezet "Újra"

Nos megírtam ezt a fejezetet is és nekem személy szerint eddig ez a kedvencem..:D De majd ti ezt eldöntitek:D
És innen is szeretnék sok sikert kívánni minden kedves 8os diáknak a központihoz és itt kiemelném Adree-t...Nagyon köszönöm hogy mindig írsz komit és hogy bíztatsz...És jó babázást a közeledő kistesóhoz:D
Ajánlott zene most nincs...Hallgassatok rá amit akartok:D
És Zsófi....Örülök hogy boldog vagy és remélem én is hamar megismerhetem a te ŐŐŐ-det...Remélhetőleg az lesz..:D

Rayn szemszöge

És újra…Újra ez a furcsa bűntudat és tehetetlenség érzésének szörnyű keveréke.. Tudtam, hogy nem az a kis mondén tehet Jet és a családom haláláért. Persze hogy tudtam hisz beleláttam az összes idióta vérszopó fejébe…Láttam az egész csatát amit az újszülöttek ellen vívtak.. És láttam azt is amikor Edward megölte Victoria-t. Nem is Bella idegesített fel.. Sokkal inkább az, hogy nem tudom teljesíteni az ígéretemet. Bűntudatom volt amiatt, hogy elkéstem.. Nem én öltem meg Victoriat… És hirtelen természetemnek hála majdnem megöltem egy mondént aki semmiről sem tehet. De nem, ennek nem kellene így lennie.. Nem kellene bűntudatot éreznem, nem kellene sajnálnom se a mondént sem pedig Cullenékat. Utálnom kellene őket, úgy ahogy a többi vámpírt is utálom. Nem nekem kellene bűntudatot éreznem, hanem nekik… Nem, én semmiről sem tehetek, nem az én hibám hogy majdnem megöltem Bellát.. Teljesen megőrültem.. Persze hogy az én hibám.. Majdnem megöltem valakit aki csak arról tehet hogy rossz emberbe vagyis ezesetben vámpírba szeretett bele. Úgy éreztem valamit tennem kellene, hogy könnyítsek a lelkemen.. Már ha nekem van olyan.. Még mindig itt bolyongtam a sötét erdőben, a többiek már elmentek bepakolni az új házba, de nekem muszály volt itt maradnom.. Az fák suhogása, az avar ropogása és a csípős hideg mindig kitisztította az agyam. De most valahogy nem sikerült. Csak járkáltam össze-vissza a vámpírok és farkasok határa között és folyton csak a kusza érzéseimen gondolkoztam.. Nem bírtam kikapcsolni az agyam. Amerre járkáltam a fákon ülő madarak mind elrepültek. Féltek tőlem…Mint minden élőlény.. ösztönösen érezték, hogy egy ragadozóval állnak szemben. Ez volt az egyik dolog, amivel még mindig nem tudtam kibékülni.. Bármennyire is kegyetlennek tituláltak fájt, az hogy mindenki fél tőlem. Fájt, hogy ilyen negatív érzéseket váltottam ki mindenkiből. Az egyetlen kivétel Jace volt. Több mint 4 éve ő tette ki létezésem minden percét. Ő sosem félt tőlem. Minden egyes hülye szokásomat és berögződésemet szeretetteljes mosollyal nyugtázta. Tudta, hogy milyen vagyok. És ő volt az egyetlen, aki tényleg az igazi énemet látta és ismerte. Ő volt az egyetlen, aki egész éjjeleket virrasztott mellettem, amikor az összeomlás határán voltam. Ő volt az, aki átsegített minden egyes apró buckán és akadályon. Ha ő nem lenne…már rég végeztem volna magammal. Sokan azt hitték a mi kapcsolatunk csak felszínes és kényszerből vagyunk együtt. De igazából engem nem is érdekelt mások véleménye, és Jace-t sem. Mosolyogva emlékeztem vissza arra amikor Jace először látta egyik – mások számára idegesítő – szokásomat. Gyakran volt, hogy egymás után háromszor mindent végigellenőriztem és egyszer csak benyögtem: valamit biztos elfelejtettem és megint leellenőriztem mindent. Voltak még más egyéb marhaságaim, amikre Jace mindig azt mondta, hogy ezek nem marhaságok, ő aranyosnak találtam őket. Egy ismerős érintés térített vissza a valóságba.

Jace a hátam mögött szorosan hozzámbújt és gyönyörű arcát a vállamba temetve nagyokat fujtatott, majd apró csókokat hintve bőröm minden négyzetcentiméterére felaraszolt az arcomig.. Imádtam, amikor ezt csinálta. Megnyugtatott az ismerős fenyő és citrom illata, ami mindig a karácsonyt juttatta eszembe, és még ennyi év után is minden apró érintése, a hátamnak nyomódó feszes hasizma és minden egyes kiejtett szava felpezsdítette egész lényem. Ha Jace-re gondoltam mindig a biztonságos otthon és menedék jutott eszembe. Ha ő mellettem van, úgy érzem senki sem bánthat, még önmagam sem. Jace nem szólalt meg, tudta, hogy mit érzek és hagyta had rendezzem le én magam. Pár percig még némán álldogáltunk a téli éjszakában, majd Jace leült az egyik fa tövébe és engem is magával húzott. Befészkelődtem a biztonságos karok közé és fejemet a mellkasára hajtva, hallgattam szívverésének édes melódiáját.

- Még mindig bűntudatod van? – suttogott bele a fülembe én pedig félig felé fordultam, hogy gyönyörű sárgás barna szemébe nézzek.

- A szeszélyeim miatt valakit majdnem megöltem Jace… És már vagy 1 órája itt bolyongok de nem tudok dűlőre jutni.

- Az az 1 óra inkább 4. Kezdtem nagyon aggódni miattad Ray. – hangja tele volt félelemmel és aggódással. Mosolyognom kellett az arcán. Olyan édes és kisfiús volt. Figyelmemet azonban nem kerülte el az olyannyira gyűlölt becenév, amin csakis Jace szólított, de fogalmam sincs, hogy miért.

- Ismerlek Ray. És bár te gyakran elfelejted, én tudom, hogy hogyan tudod átvészelni az ilyen dolgokat. – korántsem értelmet sugárzó ábrázatomon elvigyorodott majd egy gyors csók után elmondta mire is gondolt.

- Végigszoktad gondolni, minden egyes apró kis rezzenést és bár fájdalmas újra átélni de a végén mindig tudod mit kell tenned. – mélyen a szemembe nézett én pedig tudtam. Igaza van. De nagyon is.

Visszahajtottam a fejem Jace mellkasára és becsukva a szemem végigelemeztem a délelőttöt. Újra éreztem azt a mardosó bűntudatot, amikor belenéztem Edward fejébe. Újra átéreztem, azt a furcsa kedvességet, amit Esme sugárzott, és újra magam előtt láttam a családfő angyali profilját, újra megkedveltem a poéngyár macit, és újra elbűvölt a szőke Rosalie, akivel nagyon sok hasonló tulajdonságunk van.

És aztán…Az egész lényemet elborító fátyolfelhő mögül láttam az ölésre is képes Edward Cullen arcát, majd újra éreztem a húsomba vágó fenyő kiálló szárait, és végül az olyannyira idegesítő, fullasztó meleg. Már csak az emlékétől is megborzongtam.. A hányinger környékezett attól a feltétel nélküli, hatalmas szerelemtől, amit a farkas szemében láttam. Tudtam, hogy bevésődött belém, de nem nagyon érdekelt. Bár sajnáltam hisz én úgysem fogom viszonozni ezeket az érzéseit. Számomra Jace az egyetlen. Mindenben.

Igaza volt .Tényleg jobb lett. Fájdalmas volt újra átélni mindent de végre ésszerűen tudtam gondolkozni. Eldöntöttem. Holnap első dolgom lesz meghunyászkodni és bocsánatot kérni Cullenéktől és Bellától. Ami nálam nagy szó. Nem szokásom hogy én kezdeményezzek bocsánatkérés terén.

Felnéztem Jace-re és a kellemes melegség, újra elárasztotta a testem. Átkaroltam nyakát de ő megelőzött a szándékomban. Ajkait hevesen az enyémre szorította én pedig készségesen csókoltam vissza, majd mintegy végszóra apró, hideg kis pontok szállingóztak mindkettőnkre. Az év első hóesése.

Én pedig önfeledten kacarásztam, de legbelül éreztem. Holnap nehéz feladat vár rám.